• kep alap gepvaz 2
  • hetvegi tanfolyam montazs
  • 904360 10202621622679809 425143437 o
  • targyfoto reklamkep
  • 10plusz1 montazs 02
  • babafoto reklamkep
  • Kezdő fotótanfolyam - Fényképezőgép használati képzés
  • Hétvégi fotótanfolyam
  • Fotótanfolyam - Digitális Fotósuli "nem csak" kezdőknek
  • Tárgy és reklámfotó tanfolyam
  • "10+1 műtermi világítás" workshop
  • Baba és családi műtermi fotózás workshop

Interjú Haraszti Judittal

Valahol sejtettem, hogy ez az interjú  nem a szokásos kérdezz - felelek alapra épülő beszélgetés lesz és igazam is lett. Élvezet volt hallgatni, eszembe sem jutott kérdésekkel félbeszakítani, így néha olyan, mintha egy monológot olvasnátok, de azt hiszem, így is tökéletes képet kapunk egy végtelenül tehetséges emberről.


V: Lassan egy éve készülünk erre a beszélgetésre, de nem egyszerű téged akár egy órára is leültetni.


J: Én meg most is késtem egy órát, ez lassan a védjegyem is lehetne.


V: A lényeg, hogy itt vagy. Aki most itt van a műteremben kérdezte, hogy kit várok interjúra, mikor mondtam a neved, egész lázba jött, mint kiderült nagy csodálód.


J: Tényleg? Pál Laca barátom mesélte, egy nyomdában várakozva szóba elegyedett egy asszisztens hölggyel, aki megkérdezte, hogy vállal-e pocak és babafotót, rögtön mondta, hogy ő nem, de tud ajánlani. Mikor mondta a nevem, kiderült, hogy ismerik a munkáimat. Ez nekem olyan jó, de furcsa is, mert gyakorlatilag semmilyen marketing tevékenységet nem folytatok, van a weboldalam és ennyi, illetve még a Facebook oldal, ennek ellenére sokan megkeresnek.



V: Szájhagyomány útján terjed a híred, ami a legjobb módja a reklámnak és szerintem a legnagyobb elismerés is. Persze azért a Facebook-on megosztott képek is dolgoznak.


J: Igen, ezért nagyon örülök, amikor olyanok találnak, meg akik inkább a különlegességek iránt fogékonyabbak. Nem csak az az elhatározás érett meg bennük, hogy szeretnének magukról egy jó fotót, hanem az a kép legyen egy kicsit különleges is. Én hiszem, hogy minden embernek van belül egy gyönyörű énje és vágyik is megmutatni, de a mindennapok szürkesége, harcai valahogy elnyomják a vágyainkat. Miért ne lehetne bárki teszem azt Marylin Monroe, ha éppen az akar lenni és ezt egy jó styling, frizura, egy jól átgondolt koncepció ki tudja hozni belőle? Talán ezért is nem fekszem rá arra, hogy mindenütt hirdessem magam. Amikor itt a tanfolyamon  tanítottad a marketinget, ugye szó volt arról, hogyan építsük fel magunkat. Ez nekem nem megy. Soha nem tudtam magam az előtérbe nyomni, mindig is inkább háttér ember voltam, afféle művészlélek, beszéljenek helyettem a képeim, azoknak a hangulata, meg az emberek, akik látják.  Engem kifejezetten boldoggá tesz, hogy így terjed a hírem. Nem egy szolgáltató akarok lenni, aki egyszerűen csak jó képeket készít, félre ne értsd, nem azt mondom, hogy nem szívesen fotózok meg egy átlagos szép képet, amikor ide jön valaki a maga kis ruháiban, családjával, hiszen így is csodálatos pillanatokat lehet megörökíteni..


V: De kell valami plusz…


J: Igen, erről szól a HarmonyArt ez az én brandem, nem tudok másmilyen lenni. Múltkor az egyik ismerősömet felkérték egy esküvőfotózásra, ahol a pár nagy filmrajongó volt és ennek megfelelően rendezték az esküvőt, ami egyébként teljesen hagyományos volt, de Gyűrűk ura scenariokkal tarkítva mint pl. Gandalf volt a ceremónia vezető…


V: Gondolom irigykedtél…


J: Nem kicsit, gondold el, ilyen mázlistát. Kaptam már én is felkérést egy steampunk esküvőre, de olyan pechem volt, hogy pont foglalt voltam arra az időpontra. Azóta volt már ilyen jellegű fotózásom, ugyan nem esküvői és egyszer csak látom, hogy az oldalamra feltett képeket kommentelte az a lány, akiket nem tudtam elvállalni. Örültem, mert mindig öröm, ha visszatérnek, még ha nem is tudtam elvállani őket, ezek szerint továbbra is érdekli őket a munkám, így aztán elbeszélgettünk és most  nagyon várom, hogy ha lesz babájuk akkor egy jó kis steampunkos babafotót azért csinálunk.


V: Kis cilinderben, gőzmozdonnyal, bőrszerkóban…


 J: Gondold el, milyen édes lenne, ilyen még nem volt szerintem. Egyébként nagyon sok embert ismerek különböző szubkultúrákból, akik ezt akár külsődleges jegyekben is felvállalják, van például egy gót stílust kedvelő ismerősöm, aki a mindennapokban is így öltözik, fűző, hosszú szoknya; vagy egy másik, aki mintha az 1800-as évek vadiúj vadnyugatából lépett volna elő, tipikus steampunkos cuccokban jár és képes így felszállni a 7-es buszra. Ezek óriási figurák, de természetesen az emberek többsége nem ennyire extrovertált. Talán pont ezért, az átváltoztató fotózásoknak van egy döbbenetes ereje, de én úgy gondolom, hogy akkor oké átváltoztatunk, de tegyünk bele egy csavart és építsük egy téma köré. Én egy kicsit szeretek a pszichológusa is lenni az embereknek, kicsit lejjebb menni, az álarc mögé nézni, lehet ez néha idegesítő, de ahogy beszélgetünk és egyre jobban megismerem akit fotózok, egyszer csak lehullik az álarc és meglátom az embert, aki ott van mögötte. Persze nem mindenki kér stylingot, néha elég ehhez egy tekintet is és zseniális kép lesz.


V: Egy pár éve ismerjük egymást, elég sokat fotóztunk is együtt, amíg a suliba jártál, de soha nem fogom elfelejteni amikor először jöttél hozzánk egy saját projekttel. Egy pinup- fotózás volt amire öreg profi fotósokat megszégyenítő felkészültséggel érkeztél és akkor megértettem, hogy Te a végletekig képes vagy elmenni azért az egy képért, vagy sorozatért amit megálmodtál akár gyűjtőmunka, akár  a modellek terén. Akkor ott a szemem előtt állt össze az a varázslat, amit mindenki megcsodál a képeiden. A prosulis vizsgaanyagod képei egy ideig itt voltak a suli folyosóján, egyszerűen mindenkit elvarázsoltak. Élnek a képeid, mesélnek, elgondolkodtatnak hihetetlen erő van bennük.


J: Nagyon köszönöm, de azért tegyük hozzá, hogy ez egy nagyon komoly csapatmunka eredménye. Olyan ember vagyok, aki nagyon kritikus a részletekre, ugyanakkor saját magammal szemben vagyok a legkritikusabb. Volt olyan fotózásom, hogy mire odamentem a csapat már úgy összerakott mindent, hogy nekem tényleg csak fotózni kellett, de volt ennek az ellenkezője is, nos nem vagyok olyan, aki magában tartja a kritikát. Természetesen nem kérdőjelezem meg teszem azt egy sminkes munkáját, hiszen ő ahhoz ért, de a képet meg én látom, így nem engedek abból, amit elgondoltam.

V: Bármilyen jó egy csapat, vezető kell.


J: Vannak, akik nagyon pontosan felvázolják a koncepciót és vannak akiknek abszolút semmi elképzelésük. A kreatív koncepciónak meg a spontaneitásnak valami elég furcsa, rugalmas ötvözete az én munkám. Én nagyon szeretem instruálni a modelleket, de arra már fotós tanoncként rájöttem , hogy ez nem mindenkinek megy. Na, ezt énnekem nem kellett tanulni, berendezek mindenkit, a legdurvább jóga pozicíóba is ha kell, szegény modell csak pislog néha. Ez nekem ösztönösen megy, valószínű van bennem egy kis karmesteri hajlam is, de szerintem fontos, hogy egy fotózáson legyen vezető, különben széthullunk.


V: Lehet az eredeti foglalkozásod azért adott alapot erre a vezetői hajlamra?

J: Megmondom őszintén, viszonylag rövid ideig dolgoztam vezető beosztásban, úgy éreztem, nem vagyok vezető típus, de lehet, hogy erre is meg kell érni, most már sokkal határozottabban kézbe tudom venni az irányítást. Igazából nagyon sokat köszönhetek a fotózásnak, nem állítom, hogy enélkül egy szociopata lett volna belőlem, de nem érdekeltek igazából ilyen mélységben az emberek. Mikor elkezdtem tanulni, alapvetően úgy voltam vele, hogy majd szép tájakat, meg állatokat fogok fotózni, na ez az elképzelés nagyon hamar megváltozott. Amikor először vettem úgy kézbe gépet, hogy egy arcot, vagy egy tekintetet kaptam le, olyan hatalmas hatást tett rám, hogy egyszeriben elkezdtek érdekelni az emberek az emberi sorsok. Egyszer csak rádöbbentem, hogy úgy néz ki, jó is vagyok az emberábrázolásban. Ez azért is volt furcsa, mert én a jogi pályán is mindig olyan tevékenységet folytattam, hogy csak ügyféllel ne kelljen foglalkozni. A fotózás alapvetően változtatta meg az emberekhez való viszonyom, rájöttem, hogy teljesen más megközelítésből, amikor már nem ügyfél, hanem a modellem, a fotózásom alanya, az alkotótársam, mondhatni,  onnantól kezdve egyfajta szimbiózis lesz köztünk, hiszen rajtam keresztül fogjuk megmutatni ki is ő. Sokan mondják, hogy a képeimen eszméletlenül szépek a nők és ez nem azért van, mert gyönyörű modelleket válogatok. Mint említettem már, elég kritikus vagyok és bizony megmondom a modellnek is, ha valami nem áll jól neki, legyen az smink, ruha, vagy póz. Lehet, hogy nekem nincsenek olyan zseniális perspektíváim, mint egy-két fotós kollégának, nekem nagyon fontosak a részletek, az én képeim picit inkább festményszerűek, van rajtuk egyfajta időtállóság, nem mindig meghökkentő a perspektíva, sőt általában nem használok ilyeneket. Mindenkinek más az erőssége, én inkább a  klasszikus vonalat képviselem.



V: Emlékszem egy képedre, ami végül is nem került be a kiállításba, egy tükröződés volt, egy hegedülő lány képe, még mondtad is, hogy nem ez volt a főtéma, teljesen spontán kép volt, csak megláttad, ennek ellenére is benne volt az a rád jellemző finomság, lágyság, nőiesség, szépség, ami minden képedet körülveszi. Egyszerűen aki nézi, ott van abban a világban.


J: A jelenlegi divatirányzatoktól függetlenül szeretném megmutatni, hogy a NŐ igenis örök, és lehet szexi nyakig begombolkozva, bokáig érő szoknyában is.  A fiatal lányok nagyon szeretnek az ún. trendi képeken pózolni, kis bugyiban, kis sortban, és nincs is ezzel semmi baj, ez a mai kor, meg kell ezt is mutatni. Ha fehérneműs fotózásom van, akkor sem fordulhat elő még véletlenül sem olyan póz, ami egy kicsit is közönséges. Ez nem prüdéria és nem konzervatizmus, egyszerűen azt az örök női mivoltot szeretném a lehető legszebben ábrázolni, így a különböző korokba, stílusokba megfotózva. Nekem mindig Tarantino jut eszembe, aki valami zseniálisan tudja a különböző stílusokat már-már paródiaszintig keverni és ebből rak össze egy zseniális filmet, ami egyszerre tisztelgés a nagy elődök előtt és egy teljesen új stílus létrehozása. Másolni lehet, az a a legegyszerűbb, de hozzátenni valamit, amitől friss lesz és nem másolás, hanem inkább tisztelgés lesz egy adott stílusirányzat tecnhikája előtt, na az ami nehéz. Amikor az Audrey Hepburn-ös fotózásom volt, azon agyaltam napokig, hogy lehetne minél korhűbben megcsinálni a világítástechnikát, hogy tényleg hozza azt a hangulatot. Sok időt fektettem  például abba, hogy az adott korban, ahova helyezem a képet,milyen technikák voltak és azt most hogy tudom előhozni. Sokan nem teszik ezt meg és hiába van mondjuk egy pinup kép jól megstylingolva, megfotózva, öregített papírra nyomva, mégsem olyan.


V: Az biztos, hogy elképesztő utómunka van a képeiden. Hogy érzed, még mindig csak hobby, vagy már valamilyen szinten megélhetés is a fotózás az életedben?


J.: A családi, baba, esküvő ezek már mindenképpen megélhetési kategória, és már egyre többen kérnek különlegesebb stylinggal modellfotózást, portfólió fotózást is, akkor is ha kissé költségesebb és időigényesebb mint egy sablonosabb fotózásra elmenni. Ennek örülök, hiszen ez a fő profilom, a konceptuális és történelmi modellfotózást viszonylag kevesen űzik ebben az országban Az a furcsa ebben a világban, hogy az emberek döntő többsége kimondottan az adott alkalomra való fotóst keres. Nyilván aki úgymond szakosodott egy irányba, annak több kelléke, ötlete van az adott témában. Pedig szerintem nem szabadna egy dologra specifikálódni, hiszen annyi mindent tanultunk, olyan széleskörű ismereteket kaptunk. Én nem szívesen mondanék le egy témáról sem, épp ezért fotóztam már kispályás céges focibajnokságot, színházi előadást, vagy a múltkor egy hihetetlen jó olasz étteremben az ételeket. Ugyanolyan élvezettel fotóztam azt a bazsalikomlevelet, mintha egy modellfotózás lett volna. Mivel nem egy foodstylisttal dolgoztunk, hanem a séf készítette az ételeket ott frissen, a fotózás után meg is ettük azt a sok finomságot.


V: Hab a tortán…

J: Sokan mondják, hogy az emberek nem szeretik az olyan fotóst aki úgymond mindenhez ért, jobban bíznak abban, aki egy valamihez ért mélységében. Nekem nagy szerelmem a modellfotózás, de nem fogom beszűkíteni magam erre az egy területre, hiszen nem azért tanultam a többit. Alapvetően van egy elgondolásom, olyan fotóművész szeretnék lenni, aki mellesleg fotóz bármit, főleg, mikor olyan emberek találják meg akikkel egy hullámhosszon van. Szeretném tovább vinni ezt az örök nő vonalat, szeretnék minél több szabadtéri kismama fotózást, (szerintem a természet közeli képek még jobban kihozzák ennek az állapotnak a szépségét), esküvőket, családokat.


V: Tudom, hogy lehet a világ legjobb gépe is valakinek a kezében, ha nincs hozzá szíve és tehetsége, de egy technikai kérdést azért muszáj feltennem, milyen géppel dolgozol?

J. A fotózás egy technikai sport, pont olvastam valahol, hogy taníttasd a gyerekedet fotózni és soha nem lesz pénze drogokra..


V: Másra se…


J: Igen, muszáj tudomásul venni, hogy iszonyatos beruházással jár az elején, ami csak nagyon lassan fog visszajönni. 5D Mark III-al dolgozom, én ezzel nem vacakoltam, amikor elkezdtem tanulni akkor egy alap Canon gépem volt, de nagyon hamar váltottam és rögtön erre, mert úgy voltam vele, ha lépegetek, mindig értéken jóval alul fogom eladni és úgyis itt fogok kikötni, akkor meg minek küzdjek. És hát nagy fényerejű objektívek kellenek, mese nincs. Ami még nekem nagyon fontos, a vakuk, őszintén szólva én nem nagyon hagyatkozom a természetes fényre, mert akkor sötét környezetben, enteriőrben nagyon fel kell emelni az iso-t és ha nagyon felemelem az iso-t, akkor zajos lesz a kép, és nekem zajmániám van!!! Illetve most már azért keverem a természetes fényt és a világítástechnikát, inkább cipelem a 400 wattos akkumulátoros mobilvakumat. Képes vagyok a 90-es parabolaernyővel végigsétálni valakivel a Margitszigeten, ha kell. Következő mániám a szemfények, annyi óriásplakátot látni, amik egyébként tök jók, de nem él  a szem. Ha a természetes fények nem teszik lehetővé, akkor derítek vakuval, nem szeretem a derítőlapot sem, pedig egyszerűbb megoldás lenne. Vakumániás vagyok, a bokodi tóban volt olyan, hogy a modell lebegett a tündérrózsák között, én derékig álltam a vízben a Canonommal, a másik segítő derékig a 400-as mobilvakuval és a 90-es parabola box-al, az élfényeket már rendszervakukkal és kis fényformálókkal oldottuk meg, hogy azért több stúdióvakut mégse vigyünk  már a vízbe és közben imádkoztam, hogy az egész felszerelésem ne vesszen oda egy mozdulattal. És így eljutottunk a következő mániámhoz az élfényekhez, tehát zajmentesség, szemfény, élfény és ha az az ára, inkább cipelem magammal a teljes stúdió felszerelésemet. Kicsit eltávolodtam a műtermi fotózástól, egyre inkább a szabadban szeretek dolgozni, én vagyok az a fotós, aki házhoz megy a stúdióval, nagyon szeretem ezeket a mobilvakukat, függetlenítve magam a 220-tól.

V: Mit éltél vagy élsz meg a legnagyobb sikerednek?



J: Nem tudok ilyet mondani. Nem akarok nagy szavakat puffogtatni, de ha egy ember örül a fotóimnak és felcsillan  a szeme, az ugyanolyan jó érzés mint amikor a FIAP égisze alatt kap díjat egy képem. Persze nem azt mondom, hogy nem legyezte a hiúságomat, amikor Ausztráliában volt kép elfogadásom, Qeenslandben kiállítják a képem, gondold el a világ másik felén. Szintén nagyon jó érzés volt, tavaly októberben, amikor mi lehettünk Opatijában a múltidéző bálsorozat hivatalos fotósai.

V: Na az igazán neked való lehetett.


J: Gondol el, az úri közönség sétál a Ferencz József sétányon az 1800-as évek ruháiban, egy Jane Austen bál, utána következő nap egy Sissy-bál, mind korhű estélyikben. Nagyon szerettem, mivel utazni is imádok. Utazni egyébként a fotózástól függetlenül is nagyon szeretek, valahol mindig úton vagyok…


V: Azt tapasztaltam, nem egyszerű téged itthon találni.


J: Ide-oda cikázgatok a világban, megfotózom a szokásos turista fotókat, de a szoció fotók a nagy kedvenceim. Amikor az egyik oldalon az van, hogy a legelegánsabb úri környezetben fotózok,  akkor a másik oldalon Kambodzsában, mikor már mindenemet szétosztottam a kis koldusgyerekek között és akkor megfotózom azt a  szutykos kis kezet, ami egy banáncsücsköt majszol, tudva, hogy szinte semmi nem vár rá az életben, még talán iskolába sem fog járni, akkor az mindig visszaránt a valóságba. Kambodzsa ebből a szempontból különösen brutális ország, még mindig csak éledezik a vörös khmerek uralma után. A nyugati civilizációtól mentes országokban  találkoztam a legtöbb tiszta tekintetű emberrel, lehet, hogy nincs semmije, csak ami rajta, van, jó esetben egy kunyhója, nő a banán a fán, süt a nap, de nem hiszem, hogy boldogtalanabbak, mint mi, sőt. Ezekre az utazásokra szükségem van, hogy időről időre lássam, mi a fontos az életben.  Nem mondom, hogy  van bennem anarchista hajlam, de a civilizációs túlkapásoknak, konzumidióta dolgoknak egy nagyon mély tagadása azért bennem van. Lehet, hogy ezért is menekülök néha más történelmi korokba még ha csak a képeimen keresztül is.

V: Ha most azt mondom csukd be a szemed és képzeld el magad 10 év múlva, mit látnál?


J: Alapvetően úgy érzem, a helyemen vagyok, nem akarom magam merőben másnak, vagy máshol látni,  önazonosnak érzem magam, sokáig tartott de úgy érzem, irányban vagyok.

Weboldlunk cookie-kat (sütiket) használ, a felhasználói élmény növelése érdekében. A sütikről és a teljes adatvédelmi nyilatkozatunkról itt olvashat bővebben: Az Ön személyes adatainak védelme.

Honlapunk tovább böngészésével elfogadja ezek használatát.